Az embernek merevedése van kedvesének láttán. A Két pasi – meg egy kicsi epizódjainak listája

Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén. Már vörösödtek a vadszőlő levelei, a megfeketedett gyümölcsökre madarak jártak, ősz volt. Nem csoda, hogy eszembe jut, hiszen azóta három év telt el, három ősz, s többé nem fogok Berlinbe utazni, nem lenne kihez, nem lenne miért, ezért is írom, hogy az volt az utolsó berlini lakásom, tudom.

Én akartam így, hogy az utolsó legyen, meg az akaratomtól függetlenül is így akaródott vagy így lett, mindegy; most hát azzal vigasztalom magam, miközben kellemetlen őszi náthámat kúrálgatom, s ezért az agyam nem alkalmas semmi másra, de taknyosan is lényeges dolgok körül kószál, hogy eszembe juttatom a berlini őszöket.

Nem mintha bármit felejteni lehetne. De például azt a lakást a Steffelbauer utcában, az első emeleten.

Ted Wass Charlienak el kell kísérnie az anyját egy rendezvényre, amit eleinte nem igazán szeretne. Összejön egy nővel, az anyja határozott ellenzésére. Alan is lefekszik egy nővel, aki másnap furán kezd el viselkedni. Dum diddy dum diddy doo Ted Wass

Persze nem tudom, hogy ez rajtam kívül kit érdekelhet. Ugyanis nem akarok én útirajzot írni, én csak azt írhatom, ami az enyém, mondjuk szerelmeim történetét megírhatom, bár talán azt sem, mert nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.

A nátha most élesen hoz mindent, kár lenne az alkalmat elszalasztani.

• Bevezetés 1.
• A pénisz péniszének nagyításának módjai
• A Pánthy Zoli mondta nekem egyszer a klubban, hogy apámat látta egy nõvel a Kiserdõben.
• A Két pasi – meg egy kicsi epizódjainak listája – Wikipédia

Ezt a lakást ő szerezte, pontosabban ő ügyeskedte ki nekem. S talán ezért azonnal az oktalan mentegetődzés, mármint, hogy az itt következő leírás útirajz lenni nem tud és nem is kíván, hogy Arno Sandstuhl, Thea férje, aki amolyan útikönyvek írója, hozzám hasonló ne legyen, vagy én hozzá ne hasonlítsak, mégha e féltékenységnek betudható nyílt megvetést, tudom, igazán nem indokolja is Arno azon ártatlan szenvedélye, hogy messzi tájakra utazzék és aztán leírja élményeit, bár gyanakvásomat kétségtelenül felkeltette ez a tény; innen igazán kevés ember utazhat el, az utazási szenvedély érzetét itt igazán csak hallomásból ismerhetik, ő viszont, a kivételezett, ha jól emlékszem, volt Tibetben és Afrikában is, de mégis sokkal inkább arra kell gondolnom, hogy indokolatlan ellenszenvemet nem e futó gyanakvás, nem a megvetés és nem is a féltékenység váltotta ki, hanem Thea kétes viselkedése, amivel életem egyik titkos korszakára utalt, természetesen akaratlanul.

Ez a helyzet nekem nagyon ismerős volt, amiről ők persze nem tehettek. És Melchior is nevetett a hátunk mögött, a két bamba író valóban mulatságos látványt nyújthatott, s akkor gondoltam arra, az embernek merevedése van kedvesének láttán, vagy tán bosszúból, hogy Arnónak azért engedik meg ezt a világjárást, mert hivatásos katonai ügynök, spicli, kém, csak úgy, mellékesen, de lehetséges, gondoltam akkor, hogy ő meg éppen arra gondol: nem, nem baj, egyáltalán nem nagy baj, ha ezt gondolom róla, mert ő meg tudja rólam, amit szeretnék titokban tartani, hiszen Thea előtt Melchior igazán nem fegyelmezte a tekintetét, amit tehát titoknak szántunk, mármint, hogy nem egyszerűen jó barátok, hanem szerelmesek vagyunk, ez bizonyára előtte sem titok.

És közben még némi tiszteletet is kellett tanúsítanom; egyrészt, mert Arno jóval idősebb nálam, úgy ötven körül, másrészt fogalmam se volt arról, hogy mit ír, csak annyit tudtam, hogy útirajzokat, százezres példányszámban jelennek meg a könyvei, amitől még remekművek is lehetnek, nyugodtan, tehát mindenképpen az volt a legkézenfekvőbb, ha tiszteletteljes udvariasságban nyilvánítom meg óvatosságomat, ám ez a kölcsönösen kíméletes diskurzus, miközben Thea, mint valami vasárnapozó hivatalnoknő, uzsonnához terítette az asztalt, Melchior pedig rólam susogott neki, mindkettőnket zavart.

Míg válaszoltam, mégis hirtelen belenézett a szemembe, és ha érdeklődése nem is annak szólt, amit mondani tudtam, ám őszinte volt, értékelnem kellett volna ezt, mert ha egy tekintet a szavak mögötti összefüggéseket kutatja bennünk, s mondjuk arra kíváncsi, hogy vajon írói működésem milyen kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy férfi létemre egy másik férfiba vagyok szerelmes, mert feltételezésem szerint valami ilyesmi foglalkoztathatta miközben beszéltem, ha tehát a figyelem elvesztve az értelem szálait, az érzéki lényeget igyekszik a másik emberben letapintani, akkor a pillanatot nagyon értékesnek és komolynak kell tartani.

De én pontosan tudtam, hogy álltam már valaha így, egy szobában, teljesen kiszolgáltatottan, szemben egy férfival. Válaszolt is, természetesen, hiszen ő is abban a jó polgári nevelésben részesülhetett, mely megtanít a figyelmetlenség, a zavar, vagy akár a gyűlölet perceit semleges csevegéssel áthidalni, úgy beszélt, mint a berlini születésűek általában, mintha szavait szájvízzel öblögetné, de ha valami figyelemre képes lettem volna is, Melchior arról suttogott Theának, hogy én mit főztem ebédre, ha értettem volna is, hogy Arno mit beszél, a testtartásával, begörnyesztett hátával mindenesetre jelezte, hogy semmi érdekes, csak beszél, szóval tart, és el is veszítettem a hangját, egyrészt mennyi időbe telik a merevedés helyreállítása fortyogtam Melchior intim közlése miatt, és valamiként jelezni szerettem volna neki, hogy hagyja abba, fogja be a száját!

Erekciós problémák

Szépen az embernek merevedése van kedvesének láttán egymásra ezek az őszi képek. Soha magányosabb élményeket nem szereztem. Olyan élményeket, melyek a múltammal is kapcsolatosak ugyan, de maga a múlt is csak távoli utalás, utalás önmagam jelentéktelen fájdalmaira, s éppoly talajtalanul lebegő, mint minden megélt pillanat, mit jelennek nevezhetek, csak ízek és illatok emléke egy olyan világból, amelyhez immár nem tartozom, nevezhetném elhagyott hazámnak is, ám hiába, hiába hagytam el, mert itt sem fűz semmi semmihez, itt is idegen vagyok, és az egyetlen emberi lény, akit szeretek, Melchior is hiába van, ő sem tud idekötni, elvesztem, nem létezem, minden csontom és porcom kocsonyává lazult, de mégha úgy érzem is, hogy mindentől elszakadtam és nem kötődöm semmihez, valaminek mégis érzem magam, varangynak, súlyosan simulok a földhöz, nyálkás testű csigának, rezzenéstelenül figyelem semmimet, semmi történik velem, az embernek merevedése van kedvesének láttán a jövőm is van ebben a semmiben, és az egymást követő őszök miatt már egy kicsit a múltam is.

És azon az őszön, a Steffelbauer utcai lakás hátsó szobájában, ahol két juharfa állt az ablakom előtt, még harsányak, zöldek, és az ablak kerete fölött hiányzó tégla odvában verebek fészkeltek, már igazán nem csak éreznem, de tudnom is kellett volna ezt, de kapaszkodtam, abban reménykedtem, hogy valami különleges, valami egészen kivételes és csak nekem szóló összefüggést fogok fölfedezni, hogy adódik egy helyzet, valami, egy hangulat, akár tragédia, ami az embernek merevedése van kedvesének láttán e körvonalazhatatlan semmiben mégis megmagyarázódhatok, akad valami, ami megmenthető, ami értelmet ad, s ami megment engem is, kiment ebből az állati létezésből, de nem a múltamban, mert azt untam, halálosan, a böfögés ízét érzi ilyen illetéktelen figyelmeztetésnek az ember, és nem a jövőmben, mert régen leszoktam róla, féltem attól, hogy megtervezzem akárcsak a következő pillanatot is, hanem most, kinyilatkoztatásra vártam, megváltásra, bevallhatom, mert nem gondoltam még, hogy az is elég, ha a semmit tudom, pontosan.

Thea a kocsiján hozott ki ebbe a lakásba, Kühnertné a barátnője volt, s itt elég sokat voltam egyedül.

Emlékiratok könyve

Mondhatni, mindig egyedül voltam; így még soha nem éltem át egy idegen lakás magányát, a fényezett bútorokat, az összevont függönyök résein betűző napot, mintáját a szőnyegen, a padló fényét, reccsenéseit, és a kályha melegét, azt a meleget, mely az estére várt, mikor visszatérnek a háziak és bekapcsolják a tévékészüléket.

Lenn, a sötét kapualjban, még nappal is meg kellett nyomni azt a vörösen izzó gombot, amivel a gyenge világítás pontosan annyi időre meggyújtható, míg az ember az első fordulóhoz érhet, akkor újabb nyomás, de néha mégis sötétben mentem föl, mert a nappal is izzó gombocska fénye éjjel olyan volt, mint egy világítótorony tüze a nyílt tenger távlatából, és ezt szerettem nézni, olyannyira, hogy inkább nem nyomtam meg a gombot, a lépcsőház sötétben maradt, s ha a lépcsőket nem ismertem is szám szerint, a reccsenések mindig pontosan jeleztek, a vörös izzás tájékoztatott a lépcsőfordulókban, s így a lépést csak nagy ritkán vétettem el.

A Wörther téri házban is így csináltam, ahol Melchior lakott, csaknem minden estén mentem fölfelé, s a második emeleten a derék Hübnerné a kémlelőnyíláson át lesett az ajtaja mögül, állítólag egy magasított széken ült, de ha sötétben mentem föl, nem láthatta, mikor érek oda, csupán hallhatta, valaki jön, s ezért az ajtót megkésve vagy túl korán nyitotta ki.

Melchior nem ismerte ezt a házat. És a Chaussee utcai házat is csak kívülről ismerte.

Élt Szolnokon egy özvegy asszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó.

Vasárnap este volt. A villamosról mutattam az ablakot, színházba mentünk és az üres peronon a felkelést mesélte, halkan; én az embernek merevedése van kedvesének láttán a budapesti felkelésről meséltem, mondatára simult a mondatom.

Megnézte, de még az sem látszott az arcán, hogy tudomásul vette volna, mesélt tovább, pedig akkor nekem nagyon fontosnak tűnt, hogy ismerje ezt a házat, ha már a szobát nem ismerheti, ahol először megszálltam, s amely anélkül, hogy tudhatna róla, az ő életében is nagyon fontos szerephez jutott, de Melchior, ha nem is volt közönyös a múltam iránt, mégis elzárkózott előle, mást nem tehetett.

Egy félszigetről jött, túl a vízen, hol a félsziget másik része eltűnik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld, s a másik félteke az éjbe borul már. Nagyapám ifjú korában bányász volt - egy napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és pácolt mindent, és egy különös és új fémet hozott ki a földből. Nagyapámnak széles, fehér homloka volt.

Már második hónapja laktam a Steffelbauer utcai lakásban, megszoktam és bizonyos értelemben szerettem is, amikor egyszer reggel, begyújtás közben Kühnertné szólt, hogy délelőtt majd jönnek a villanyszerelők a lépcsőházi világítást megjavítani, őt fogják keresni, de itthon maradni nem tud és én úgyis itthon leszek, itthon leszek-e? Egész délelőtt otthon voltam, vártam, hogy Melchior felhívjon telefonon, akkor már csak néhány napunk volt, de nem hívott és a szerelők se jöttek.

És ugyanígy állt az ágy?

És az a folt, az is ott volt a mennyezeten, az a folt? És a színes levelekkel belepett utat is elképzeltem a Müggelsee körül, a tó sima nyugalmát, lépteink neszét a reggeli páráktól felpuhult avaron, s azért is kértem volna, hogy menjünk ki oda, mert ott talán magam felé hajlíthattam volna még vagy magamat hajlíthattam volna véglegesen felé, amiről úgyis tudtam, hogy lehetetlen, gyönyörű ősz! Ebben az utolsó berlini lakásomban későn keltem, helyesebben, kétszer vagy háromszor is felébredtem, míg sikerült fölkelni végre, néha már dél körül.

Először mindig a hajnali az embernek merevedése van kedvesének láttán, amíg Kühnert doktor végigrecsegteti a folyosót a hálószobájuk és a fürdőszoba között, el az ajtóm előtt, s párnát húztam a fejemre, ne halljam mi következik; a fürdőszobába ment és előbb vizelt, pontosan hallanom a pénisz kisülése a rövid, éles csobbanását, mely a hosszan elnyúló, majd hirtelen megszakadó, végül egyre gyengülő csurgást megelőzte, vékony volt a fal, s tudtam, hogy a csésze kürtőjébe céloz, oda, ahol az öblítés után is víz marad, gyerekként én is kipróbáltam ezt, s bizonyos értelemben bámulatra késztetett, hogy valaki még ötven évesen, egyetemi tanárként is ezzel szórakoztassa magát, de ha először csak a halk koppintás hallatszott és a vizelet behúzható herék erekcióval freccsenve a porcelánba ütközött, akkor tudtam, hogy üríteni fog.

Esténként a lehullott platánlevelek tocsogós szőnyegén mentem a színházba, lakkcipőm talpa enyhén átnedvesedett. Melchior akkor már eltűnt.

Berlin csatakosan és szürkén rám maradt. Előadás után fölmentem a Wörther téri lakásba, hideg volt s a lámpafényben a függöny bíbora megfakult, mégse gyújtottam meg a gyertyákat. Kinn esett az eső. A rendőrség bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy fölfeszítsék az ajtót. A hűtőszekrény zümmögött a konyhában. És másnap elutaztam én is.

Heiligendammban pedig sütött a nap, s itt nem tudom, mi történt velem. Megtévesztő, mondom, mert süvítve fújt a szél, hatalmas hullámokat vert szét a parti gát, acélosan tömör, fehér habbá szétdöndülő hullámokat, csönd, mondom, mert két döndülés szünetében a figyelő érzék a hullámok szakadékába zuhant, feszült várakozásba, s megváltásnak tűnt hallani a súlyba átforduló erő hangjait; de este, amikor sétálni indultam, minden megemelkedett, sütött a hold, telihold a nyílt tenger fölött, alacsonyan.

Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam. Mintha az elválásunk okozta kínt nem én, hanem a testem nem bírná többé elviselni. Bő kabátom alá befújt a szél, taszított, lökött előre, s habár indulás előtt minden meleg holmimat magamra szedtem, fáztam, nem mintha éreztem volna ezt, de féltem is, s tudtam, hogy ilyenkor fázni kéne, még ha a kegyes érzékcsalódás most nem működött is tökéletesen; máskor talán visszafordultam volna, győz a félelem, s visszafordulásomat minden nehézség nélkül azzal magyarázom, hogy túl hideg van, félek a meghűléstől, ami egy ilyen értelmetlen éjszakai támolygásért túl nagy ár, most azonban nem tudtam megtéveszteni magam: mintha az a kép csúszott volna el, amit az ember oly fáradságosan, oly nagy önfegyelemmel kialakít önmagáról, hogy környezetével valamilyennek elfogadtassa magát és aztán e torzképet maga is elfogadhassa valódinak, mert én voltam ez, minden ismerős beidegződésem működött, mégis adódott valami pontatlanság, valami rés, nem is egy, csúszások, rések, melyeken át mintha egy idegen lényre lehetett volna látni, valakire.

Valaki, aki régen, de az embernek merevedése van kedvesének láttán a mai napon Az embernek merevedése van kedvesének láttán érkezett, és este elindul Nienhagen felé. Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd következik. Még ha nem is történik semmi sem.

• Olyan volt, mint egy fél-úr, egy pincér, kisebb színész, nagyobb iparos.
• Pénisz tanulmány
• Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.
• The Project Gutenberg eBook of Csataképek ​a magyar szabadságharczból by Mór Jókai

Izgalmas, új, tulajdonképpen felborzoló volt érzékelni széthullásomat, mégis a tapasztalt a fej nem nyílik merevedési állapotban nyugalmával éltem át, mintha ötven, hetven, száz évvel lennék idősebb önmagamnál, kellemes öregúr, aki a fiatalságára emlékezik; de ebben igazán nincsen semmi csodálatra méltó vagy misztikus, ugyanis az altatót, amit évek óta hiányos erekciós fotók hordtam egy kerek kis dobozban, most sem volt bátorságom bevenni, pedig halálomhoz nem képzelhettem volna el poetikusabb körülményeket, s hogy valamit mégis tegyek, a képzelet gesztusával kellett önmagamat eltávolítanom önmagamtól, tisztázhatatlan érzelmeimtől akartam megszabadulni így, hiszen amit idegen lényem jövőjének éreztem, az nem volt más, mint a múltam és a jelenem, mindaz, ami már úgyis bekövetkezett vagy bekövetkezik.

A helyzet kivételességét csupán az adta, izgalmi állapot, hogy se ezzel, se azzal nem éreztem azonosnak magam, mintha egy romantikus díszletben mozognék színészként, s a múltam is önmagam sekélyes alakítása lett volna csak, ahogyan az lesz a jövőm is, összes szenvedéseim, mindez tehát játékosan a jövőbe vagy a történelmi múltba vetíthető, mintha meg se történt volna még, vagy ha megtörtént, akkor rég, minden felcserélhető, a szétcsúszó életsíkok zűrzavarát csak a fantáziám fogja át s rendezi egy olyan köznapi nehézkedésektől meghatározott tartás köré, ami énemnek nevezhető, amit énemként mutogatok, de nem én vagyok.

Én szabad vagyok, gondoltam akkor. Képzeletem csak esetlegesen és ügyetlenül választ végtelen szabadságomból kis lehetőségeket, hogy olyan arcot állíthasson össze rólam, melyet mások szerethetnek, s amilyennek aztán magamat hiszem, gondoltam akkor. Ma már nem ezt gondolom, de akkor ez a felismerés olyan erősnek és hatásosnak bizonyult, olyan élesen láttam azt a lényt, aki különböző lehetséges megvalósulásaimtól érintetlen és szabad maradt, jött velem, s én mentem vele, fázott és én helyette féltem, hogy meg kellett állnom, és ez sem volt elég, le kellett térdelnem, megköszönni az embernek merevedése van kedvesének láttán pillanatot, bár a térdem, éppen most, nem nagyon akart alázatra hajlani, inkább szerettem volna semleges maradni, ha kő lennék, és mégsem, még ez sem volt elég, pedig a szemem is lehunytam; a szélben egy gubancnyi rongy maradjon.

Alacsonyan állt a hold, sárga volt, mintha elérhető lenne, egy karnyújtásnyira, de a horizont záróvonalánál bágyadt fényben tükröződött, ott a fény nem húzta meg a hullámok idegesen változó éleit, mintha a víz ott sima lenne, ez is a távlat az embernek merevedése van kedvesének láttán, gondoltam, akár a gát másik oldalán, az ingoványon, ahol a fénynek nem volt tárgya, nem volt felület, él, tükröztetnie magát, elveszett, megszűnt, s mert az erőlködő szem semmi biztosat föl nem fedezhetett, ott nem sötét volt, ott nem volt fekete, a semmi volt ott.

Délután érkeztem Heiligendammba, valamivel naplemente előtt, és sötétedés után indultam útnak, amikor már fenn volt a hold. Nem tudhattam, mi van ott, ahol a térkép lápot, az útikönyv ingoványt jelöl, mélyen feküdt. Néma volt. Mintha a szél is megállna, visszafordulna a gát fölött, mintha szél se fújna.

Sás és nád lepi, vagy egyszerű talajnak álcázva felületét, füvet növeszt? Volt idő, amikor kísértetekkel szórakoztattam magam, most mégis rémisztőbbnek tűnt, hogy üres. Akkoriban, évekkel előbb, s erről, bármennyire szeretném is elkerülni, később bővebben szólni kell, ha egy árnyék, egy mozdulat vagy egy zörej váratlanul testet öltött valamiben, nevemen szólított a hátam mögül, hozzám beszélt vagy nekem hallgatott, az félelmeim teste volt, most azonban dermedten borult a láp fölé, nem tett mozdulatot, hangot sem adott, árnya se volt.

Csak figyelt. Állt a láp fölött, üres burok, idegen, így figyelt volna bárkit, ki idetéved, gúnyosan, és ez a gúny nem volt kellemes. Igaz, ijesztőnek se mondanám, inkább fegyelmező, s ereje abban mutatkozott, hogy felizgatott fantáziámat nem engedte gyeplő nélkül, pedig az vágtázni akart, mert ki akarta találni önmaga történetét, ám hiába e vágy is, határozottan jelezte, hogy testemben ő csúsztatta el az időket, ő engedett a léleknek réseket, hogy belelássak, s önmagam megkettőzésének játékáért azt kéri cserébe, hogy ne feledkezzem meg róla sem, ne higgyek hát történetemnek, amit önmagam támasztékául kitalálok, s ha már meghalni nincsen elég humorom vagy erőm, mindig érezzem, fájjon, itt van, rajtam kívül, de bármikor belém nyúl és megérintheti az úgynevezett életfontosságú szerveket, mert azokból, hiába mesterkedem, hiába gondolom függetleníteni tőle magam, egynél vagy kettőnél nekem sincsen több, létem a fantáziámmal nem pótolható, ne bízzam el magam, ne higgyek abban, hogy egy ilyen holdfényes tengeri hangulat szabaddá, hát még boldoggá tehet.

Akkor már álltam, s mint aki kötelező áhítatát elvégezte, önkéntelen mozdulattal leporoltam a térdemet. És e térdporolástól, hiába is mentegettem volna magam, hogy hát igen, a belénk vert rendszeretet, mégis újra éreznem kellett, hogy kissé nevetséges és hamis vagyok; gyorsan fordultam meg, hogy nem lenne-e jobb még időben visszatérni, elvégre az étteremben, ahol délután egy üveges ajtóval elválasztott pamlagos különteremben oly kellemes volt enni, vehetnék cigarettát és ihatnék teát, tízig nyitva tart, süvített a szél, szerettem volna vele ordítani, nekicsapódni a köveknek, de már nagyon messzire jutottam Heiligendamm fényeitől, észre se vettem, hogy ilyen messzire jutottam, és mintha magasabbra is, mert valahol lenn, néhány csillagocska sejtette a föld és a víz határán a házakat, és legalább annyira szégyelltem volna megfutamodásomat, mint amennyire a láp üres figyelme bántotta a hátamat.

Elképzeltem, hogy tovább megyek. Nem mehettem úgy, hogy a testem egyik fele, de főleg a hátam, ne érintkezzen vele.

KARINTHY FRIGYES: JELBESZÉD

Vagy ha a partra letérnék? De amikor az ötlet felmerült, egyébként fölöslegesen, mert a hold sárgás fényében szétzúduló tajték, láthattam, a gát lábáig becsapott, és elcsúszott felem is mulatott, hogy másika holmi ügyeskedéssel, a kőgát védelmét remélve, valami olyasmit akarna fiatal srácok péniszei macskáknál, amit úgyis el kell fogadnia, mert amikor az ötlet fölmerült, egy alak is jött vele, nem kísértet, hanem egyszerű elképzelés egy fiatal férfiról, amint azon az üveges ajtón belép, körülnéz, pillantásunk találkozik és a nap besüt a terembe.

Ismét meg kellett fordulnom, és mentem tovább Nienhagen felé. Egyre mulatságosabb, gondoltam akkor. Mert itt voltam én, és elképzeltem, hogy nem itt vagyok, és itt ment velem az öregúr, aki leszek, vele pedig jött az ifjúsága, s az ifjúságára emlékező öregúr a tengerparti helyszínen, irodalmivá szelídült céljaimnak tökéletesen megfelelt, a pamlagos terem, az asztal fehér damasztján a kávéscsésze, amit éppen a szájához emelt, és jött velünk ez a fiatal férfi is, aki székének támláját fogva udvariasan és derűsen jó reggelt kívánt a közös asztalnál étkezőknek, ám őt, hogy jobban szemügyre vegyem, hiszen ő volt az, aki valójában a legjobban érdekelt, rögtön vissza is küldhettem az ajtóhoz, ahol megjelent, mert éreztem, hogy ő az, aki teljességgel az enyém, ő ugyanis nem létezik, na és rajtunk kívül volt még itt valaki, az, aki figyelt, s akitől bizonyára azért kaptam cserébe ezt a szőke ifjút, mert én is hagytam, hogy erejének kiszolgáltatott eszköze legyek.

Az embernek merevedése van kedvesének láttán ez volt az embernek merevedése van kedvesének láttán pillanat, amikor néma, immár évek óta készülődő egyezségemet megkötöttem, mert ha ma az összes következmények tudatában, szomorú okosként elképzelem a lehetetlent, mi lett volna, ha félelmeimnek engedve nem Nienhagen felé megyek tovább, hanem visszafordulok, és mint minden józan eszű élő, meghúzódom unalmasan közönséges szállodai szobámban, akkor feltételezhető, hogy történetem a legszabályosabb keretek között marad, akkor azok az elhajlások és kilendülések, melyek eddigi életemben adódtak, inkább annak irányát jelezték volna, merre nem szabad, akkor talán józan és egészséges undorral elfojthattam volna azt a kéjt, amit a szabálytalanság szépsége így megadott.

Sétánk egy régi délutánon Amikor az előző nap délutánján Heiligendammba érkeztem, túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy átöltözzem és a közös étkezésen részt vegyek, s ezért a szobámba kérettem a vacsorát, másnap reggelre halasztottam a bemutatkozást, és korán lefeküdtem. De nem jött szememre álom. Mintha egy nagy, sötét, meleg, puha burokban feküdnék, melyet minden oldalról a tenger hullámai ostromolnak, s bár éreztem, hogy itt védett vagyok, de a fejem fölött, amikor önnön puhaságomban végre elsimultam volna, a víz minduntalan átcsapott, tajtékja bevágott a szemem alá.

FIGYELMEZTETÉS

A ház néma volt. Úgy tűnt, mintha kinn szél süvöltene, de a feketefenyők szálkás koronái mégis mozdulatlanul lebegtek az ablak előtt. Lilásan kék volt a rózsa. De nem akartam megérinteni, ezt a képet is el kellett valahogy hárítanom; jó lett volna egy nyugodt, fényes űrben megpihenni; s szelíden úszott be jegyesem burkom belsejébe, ám éppen abban a pillanatban, amint fejéről durva az erekció során a bal here fáj letépi fátylas kalapját, súlyosan vörös haja vállára omlik, állati mohósággal az arcomba lehel, de leheletének íze helyett valami kellemetlen, csaknem büdös fuvallat.

Valahol a közelben ajtó csapódott. Éberen ültem föl az ágyban, talán riadtan is. A háló ajtaja nyitva volt, s kék mázzal csillogtak a szalonban a fehér bútorok. És nem volt ablak, amely mögött a fenyők koronáit lebegni láthattam volna, a függöny szifilisz és pénisz, szél nem süvített, csak a tenger hangjai, ám az az embernek merevedése van kedvesének láttán messziről, mert szobáim a parkra nyíltak.

Mintha a nyilvános illemhely ajtaja csapódott volna be, ébrenlétemben az álmom utolsó taktusa. De a folyosón sietős léptek, távolodva, a szomszédos szobában pedig valaki felsírt vagy felsikoltott, úgy látszik nagyon hangosan, vagy nagyon vékony volt a fal, aztán mintha egy tárgy vagy egy test zuhant volna le a földre, döndülés.

Hiába füleltem, nem volt következő mozdulat. Moccanni nem mertem, ágyam reccsenése, takaróm suhanása eltörölhette volna a pillanatot, a paplan óvatlan felhajtása akár egy az embernek merevedése van kedvesének láttán zaját, de csend következett.

És nem voltam benne bizonyos, hogy mindezt nem álmodom; egyrész, mert számtalanszor megesik, hogy az ember felébredést álmodik, holott az nem felébredés, csak álmának újabb lépcsője, lefelé, még mélyebbre való leereszkedés, másrészt a sírás vagy a sikoltás, a test zuhanása mintha egyszer megtörtént volna már, s ez is apámra emlékeztetett, a szemem nyitva volt, mégis láttam, amint álmában megvonaglik, feldobja magát, és a díványról a fénycsíkos padlóra zuhan; ugyanis akkor, amikor húsz évvel előbb, délutánonként a szalon díványán aludt, ahol éjszaka én aludtam, éppen azt a lakosztályt vettük ki, amelyből most ezeket a sajátos zajokat hallani véltem, tehát felmerült a kétség, hogy ezt az egészet valójában nem is élem, hanem újraálmodom, annál is inkább, mert az a helyzet, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a heiligendammi szép napoknak, eszembe is ötlött, mielőtt lefeküdtem volna, s becsuktam a terasz ajtaját.

Akkoriban, meleg éjszakákon, melyik gyógyszer az erekcióhoz jobb hagytuk nemcsak az összes ablakot, hanem a terasz ajtaját is, ami számomra azért jelentett kivételes örömet, mert amikor a hálószobát szüleim végre magukra zárták, némi várakozás után óvatosan fölkelhettem, és összes félelmeim legyőzését játszva, kiszökhettem a teraszra.

Nem a félelem késztetett mozdulatlanságra, vagy ha a félelem, akkor az olyan fokon, amely már áttetsző boldogságba csúsztatja át az érzékeket, olyan felfokozott állapotba, amelyben a test megszabadulni látszik önmagától, nem éreztem a lábam, a kezem, s ezért mozdulnom se volt mivel, ugyanakkor anélkül, hogy külön gondolnom kellett volna rá, mégis itt volt velem tíz évnyi életem, melytől lám, most meg kell válnom, hogy egy másik alakba bújhassak át, csak a szerelemben éreztem később hasonlót, és annál is természetesebbnek tűnt e kivételes állapot, mivel elkövetkezésére nemcsak Hilde figyelmeztetett a meséivel, hanem magam is vágytam.

És az is igaz, hogy sétáink irányáról szüleim nem határoztak előre, mindig a pillanatban rejlő véletlen, vagy tán a lehetőségek szűkössége döntötte el, hogy merre menjünk, s talán ezért tűnt teljesen fölöslegesnek azon töprengeni, hogy két utacska közül melyiket válasszuk, hogy a gyógyház felől jövet a parti sétányra kanyarodjunk-e, vagy a gáton menjünk tovább, s onnan jövet kerüljük meg a szállodát, így véve utunkat az állomás felé, avagy a gyógyház nyitott csarnokában időzzünk a fonott karosszékekben ülve, és a tényleges sétára már csak annyi idő maradjon, hogy ne az ésszerűen legrövidebb, hanem az ésszerűtlenül leghosszabb utat válasszuk visszafelé, mert mindez nem számított, csak annyiban, hogy minden sétával eltöltött délután a lehetőségek és választások kellemes játékát ismételtette velünk, de csak addig a pillanatig, míg az ég gyöngyházszíne mélyülni nem kezdett, annyira, hogy már a szobából, vagy a teraszról lássuk teljes elsötétedését.

És nem tudhatom, hogy másokra, anyámra vagy apámra, milyen hatással voltak ezek a csendek, de én sokkal mélyebb élményeket szereztem ilyenkor, mint amilyeneket életkorom tulajdonképpen megengedett, sajátos módon még azt is megsejtve, hogy a köztesség, a szünet, s az átmenet állapota mindig meg fog tartani kegyetlenségében és kegyében, amitől féltem is, hiszen sokkal jobb lett volna azokra hasonlítani, akik e határterületen túl vagy innen, de mindenesetre lényegesen biztosabb terepen látszottak megvetni lábukat.

Kínos jövőmet sejtettem tehát, s nem tudhatom eldönteni, hogy azért-e, mert Köhler doktor előírásait pontosan követve olyan állapotba kerültem, amilyet e légkúrának elérni célja volt, avagy fordítva, csak azért érthettem meg az öreg Köhler gyakorlatait, mert sorsom eleve erre a szemlélődő állapotra rendelt, ez utóbbi tűnik valószínűbbnek, bár a kötelességtudás is színezhette és segíthette az elrendelést, ugyanis pontosságom és kötelességtudásom már korábban, a heiligendammi nyaralások előtti időkben sem szorgalomból és a tevékenység iránti érdeklődésből, hanem sokkal inkább abból a vágyból fakadt, hogy buja az embernek merevedése van kedvesének láttán származó kéjesen ködös állapotaimat valamiképpen leplezhessem a világ előtt, arcom se, mozdulatom se árulja el, hogy hol vagyok, itt ne zavarjanak, s a kényszeresen elvégzett feladatok paravánja mögé húzódva szabadon ábrándozhassak arról, ami valóban érdekelt.